A történet nem kapcsolódik az Elvenar játékhoz. Ha e miatt kizárásra kerülne a nyereményjátékból, attól függetlenül szívesen osztottam meg veletek.
Szenteste, valahol egy parkban.
A középkorú fiú úgy döntött, hogy sétál egyet. Megnézi, milyen az élet Karácsony este, kint az utakon. Betért egy parkba, ahol leült egy padra. Pár perc múlva arra jött egy idősebb bácsi. Leült mellé, köszönt és...
- Idős bácsi: Jó estét.
- Fiú: Tiszteletem.
- Idős bácsi: Mit csinálsz itt ilyenkor este? Nem a családoddal kellene lenne?
- Fiú: Kijöttem egy kicsit sétálni. Ön, hogy, hogy nincs a családjával?
- Idős bácsi: Nekem nincs családom. Vagyis van, de ők nem szeretnek engem.
- Fiú: Miért?
- Idős bácsi: Azért, mert lezüllöttem.
- Fiú: Mi történt?
- Idős bácsi: Volt nekem munkám, házam, feleségem. Gyerekem is van, kettő. Egy ideig minden szép volt. Boldog, harmonikus családi életet éltünk. Aztán egyik napon gyanakodni kezdtem a feleségemre, hogy megcsal. Nem mondtam neki. Vártam, hogy mi fog történni majd. Ő úgy tett, mintha minden rendben lenne köztünk. A gyerekek semmit nem észleltek belőle, ami kettőnk között zajlott. Ám egyik este nem bírtam tovább és megkérdeztem tőle, hogy van-e más férfi az életébe. Ő teljesen kifordult magából. Mintha ezt a pillanatot várta volna. Minden mondott, amit csak tudott. A gyerekek sírva rohantak le, hogy mi történik. Rájuk néztem. Mindkettőnek a könny folyt a szeméből. Nem tudták eldönteni, hogy melyikünkhöz rohanjanak oda és öleljenek át, hogy abba hagyjuk a veszekedés. Csak álltak és könnyeztek. A feleségem közben nem hagyta abba a kiabálást. Amikor már megunta, felrohant az emeletre. A gyerekek odajöttek hozzám és átöleltek. Szorosan bújtak hozzám. Könnyek közt mondták azt, hogy "apa, ne veszekedjetek, szeretünk benneteket". Nem tudtam mit mondani a gyerekeimnek. Annyira szégyelltem magam és most is szégyenlem, hogy akkor nem tudtam őket megvigasztalni egyetlen szóval sem. Időközben a feleségem visszatért, kezében egy bőrönddel. Kinyitotta az ajtót és azt ordította, hogy "Takarodj!". Leguggoltam, adtam puszit a gyerekeim arcára és mondtam nekik, hogy "most mennem kell, hamarosan újra látjuk egymást". És kiléptem az ajtón.
- Fiú: Csak úgy ott hagyta a gyerekeit?
- Idős bácsi: Igen, ott.
- Fiú: De miért???
Idős bácsi: Mert azt szerettem volna, hogy a gyerekeimnek jó legyen. Ne lássák a rosszat, tőlem.
A fiú szóhoz se jutott. Nem is akarta elhinni, hogy egy ember így képes lemondani a családjáról, egyik percről a másikra. Fogalma se volt, hogy mit kérdezzen tőle, hogy ne idéztessen fel vele rossz élményeket.
- Fiú: S most mit tetszik csinálni, hol tetszik élni?
- Idős bácsi: Most jelenleg egy hajléktalan szállón élek. Dolgozom, és megpróbálom az egyetlen legnagyobb hibámat helyrehozni, amit az életemben elkövettem.
- Fiú: Mi volt az a legnagyobb hiba?
- Idős bácsi: Nem akarlak vele terhelni
- Fiú: Nem terhel. Meghallgatom szívesen, ha már segíteni nem tudok.
- Idős bácsi: Fiam. Nagyon sokat segítettél. Nem is tudod mit jelent nekem, hogy elmondhattam neked, és te végig hallgattál. Most mennem kell, de engedd meg, hogy adjak neked valamit.
Az idős bácsi egy borítékot nyújtott át.
Idős bácsi: Legyen boldog az életed, teljesüljön minden kívánságod, és kérlek, tanulj az én hibámból. Ha családod lesz, harcolj értük. Ne csak a gyerekeidért, hanem a feleségedért is. Boldog Karácsonyt!
Bár nem mutatta ki érzelmeit, mégis érezni lehetett, hogy mindent szívből mondott és, minta egy könnycsepp akarta volna elhagyni a szemét, mert nagyon csillogott. Miután az idős bácsi elment, a fiú is elindult haza. Teljesen megrendítette a történet, amit a bácsi mesélt el neki. Egész úton haza fele ezen gondolkozott. Mikor hazaért, belépett a szobájába és a levelet letette az asztalára. Megvacsorázott, majd úgy döntött, hogy elmeséli a húgának az esetet.
- Fiú: Szia, Lindus.
- Linda: Szia, Bratyó.
- Fiú: Képzeld, most jöttem. Voltam kint kicsit sétálni. Találkoztam egy bácsival és beszélgettünk. Elmondta, hogy lezüllött és, hogy elhagyta a családját a gyerekiért.Annyira megsajnáltam, szegényt
Most hajléktalan szállón él, de mellette dolgozik
Linda: Tegnap én is hasonlót éltem át : O Annyi, hogy mondtam neki, hogy jöjjön el hozzám és egyen egy kis meleg ételt. De nem fogadta el. Azt mondta, nem akar alkalmatlankodni. Mondtam neki, hogy szívesen adom és nem alkalmatlankodik. Szerintem csak szégyellte, hogy hajléktalan
Akartam neki adni pénzt, hogy vegyen ételt, de azt se fogadta el. Annyira sajnálom az ilyen embereket ;(
- Fiú: Én is. De legalább nem kint alszik a hidegben.
Linda: Igen.
- Fiú: Most megyek aludni, jó éjt, húgi
- Linda: Jó éjt, bratyesz
Másnap, mikor a fiú felkelt és magához tért rendesen, észrevette a borítékot, amit tegnap kapott a Férfitől. Kibontotta.. egy levél állt benne. Mikor elolvasta, felöltözött és azonnal rohant a hajléktalan szállóra, hogy megkeresse a Férfit. Közben felhívta a húgát, elmondta neki is és megkérte, hogy találkozzanak a szállónál. Berohantak mind a ketten a Recepcióhoz és kérdezősködni kezdtek a Férfi felől. Sajnos nem tudtak nekik segíteni, mivel a testvérpár nem tudta a Férfi nevét. Személyleírást adtak róla. A recepciós hölgy (a személy leírás alapján) egy képet mutatott.
- Recepciós: Őt keresitek?
- Testvérpár: Igen, őt! Hol van most? Nem tudja, hogy hol szokott lenni, hol dolgozik vagy valami?
- Recepciós: Ő, a legjobb helyre került.
- Testvérpár: ???
- Recepciós: Ma reggel elhunyt. Nagyon beteg volt. Nem akar kórházba menni, mondta, hogy amíg ő él, addig dolgozni fog és megpróbálja teljesíteni a lehetetlent.
- Fiú: És mi volt az?
- Recepciós: Nem tudom. Nem beszélt róla soha senkinek.
A testvérpár egymás nyakába borulva sírni kezdtek. A levél kiesett a Fiú kezéből, amit a recepciós felvette. Oda akarta adni, de látta, hogy nem alkalmas az idő. Nem akart tiszteletlen lenni, de a kíváncsiság hajtotta és elkezdte olvasni a levelet.
"Drága gyermekem! Nem gondoltam volna, hogy 30 év múlva újra foglak látni. Sajnálom, hogy így kellett velem találkoznod. Szégyellem magam, hogy rossz apa volta. Cserbe hagytalak titeket. Megígértem valamit és nem tartottam be. Se neked, se a húgodnak. Miután kiléptem az életetekből, édesanyátok mindent elvett tőlem, amit csak tudott. Így kerültem az utcára. A munkahelyemen megtudták és a főnököm kirúgott, mert nem tudtam koncentrálni a munkámra. Annyira összeomlottam, hogy nem volt erőm mindent újra kezdeni. Nincs rá magyarázat és bocsánat, amit tettem. Időközben kiderült, hogy máj rákom van. Későn diagnosztizálták az orvosok. Már nem tudtak mit tenni. Javasoltak mindenféle kezelést, de én ellent mondtam nekik. Mondtam, hogy nekem sokkal, de sokkal nagyobb harcom van ennél. Ez a betegség amolyan megfázás ahhoz képest, amit szeretnék elérni. Fiam! A "küldetésem" teljesítettem. Még utoljára láthattalak téged, és a húgodat! Nagyon szeretlek titeket, minden nap gondolok rátok. Köszönöm, hogy szóba álltatok velem és, hogy meghallgattatok! Csókollak benneteket! Vigyázzatok egymásra!
Szeretettel: Édesapátok
Amikor az ember lélekben érzi a fájdalmat és a szenvedést, akkor mutatja meg valódi énjét (...) mert a boldogságot bárki tudja színlelni.
/Mihaszna/
Gratulálok a versenytársaknak.