Azon a Fagyos December 24.-én...
-Bamm...-csattant nagyot a hentesbárd Kubanek, a hentes asztalán amint éppen egy sertésbordát szeletelt. Szenteste
volt, és már elmúlt este 7 óra is. Ilyenkor mindig kicsit tovább tartott nyitva, hátha valaki az utolsó pillanatokban téved
be az ünnepi lakomának valóért. De ma alig volt forgalma. Nagyot sóhajtva nézet ki az ablakon, az odakint tomboló hóviharba.
Megélt már jó pár fagyos telet, de ilyen ítéletidőt még Ő sem látott. A Főtéren minden évben megrendezett ünnepi vásár is elmaradt.
Az emberek csendben ünnepeltek az otthonaikban.
-Pedig de jó is volna a kordélyról sült kolbászt, és rablóhúst árulni az ünnepi forgatagban. -gondolta.
Már épp azon volt, hogy bezár, mikor meghallotta a bejárati ajtó fölé akasztott csengő csilingelését. A jövevény a kint tomboló
vihar elől menekülhetett be, magas volt, és vékony. Barna utazóköpenyt viselt. Csuklyája teljesen eltakarta az arcát, addig a
pillanatig, míg hátra nem hajtotta. Egy elf férfi volt az. Gyakran megfordultak elf kereskedők a városban, vagy katonák, akik engedélyt
kaptak az áthaladásra, hogy aztán a szomszédos tartományokban ereklyéket, rúnaszilánkokat kutassanak fel,
de Kubanek boltját mindig elkerülték. Az elf körbenézett, arcán látszott, hogy csak abban a pillanatban döbbent rá, hová
is tévedt be, és komolyan fontolóra veszi, hogy sarkon fordul, és visszamegy a viharba.
-Jöjjön csak beljebb nyugodtan.-szólt rá a hentes.-Nem jó ebben a cudar időben kint lenni.
-Az elf férfi lassan megindult a pulthoz.
-Aztán mi járatban errefelé?-Kérdezte Kubanak, miközben letette a bárdot és megtörölte a kezeit egy rongyban. -Tán kereskedő?
-Nem. -válaszolt az elf. -Úrnőnk levelét továbbítottam a ti városotok Úrnőjének. Úgy terveztem estére hazaérek, de a hirtelen jött vihar
miatt nem járhatóak az utak, és a városban ragadtam. Azt hittem ez valami fogadó lesz. Odakint a hó már eltakarta a kirakatot.
-Kubanek végignézett vendégén, aki büszke tartása ellenére is eléggé csapzottan festett, amint ruhájából csöpögött az olvadt hólé, egyre nagyobb
tócsát hagyva a padlón.
-Na jöjjön. Itt eléggé hűvös van az árú miatt, de a bolt felett van a lakásom. A kandallóban ropog a tűz. Megvárhatja míg
alábbhagy ez az ítéletidő. Gondolom nem szívesen bóklászna odakint a fogadót keresve. -azzal elindult a lakásba vezető lépcső felé, hátra
sem nézve. Az elf vonakodott ugyan, de mégiscsak követte.
-Tika! -kiáltott Kubanek már a lépcsőről feleségének. - Készíts ki még egy terítéket! Vendéget hozok.
-Arra semmi szükség. -tiltakozott a jövevény.
-Ugyan már. -nevetett a hentes. -Nálam senki nem fog éhen halni. Főleg nem szenteste.
-Tika ugyan kissé megtorpant mikor meglátta miféle szerzet is a vendégük, de hamar összeszedte magát. Fürgén pakolta az asztalra az ünnepi étkeket, és nagyon ügyelt rá, hogy hús még véletlenül se kerüljön az elf elé, ellenben friss kalács, párolt zöldségek, sajt, vaj, méz, gyümölcs
bőven legyen a tányérja körül. Csupa olyan étel, amiről úgy gondolta, vendégük szeretheti. Na és persze forralt bor, és különböző gyümölcsborok.
Hála a jól menő boltnak, jó módú család voltak. Feanor ( mert idő közben kiderült, hogy így hívják az elfet ), kényelmetlenül érezte magát.
Nem volt emberi társasághoz szokva, és habár éhes volt, csak pár falatot evett. Úgy gondolta, pusztán csak udvariasságból hívták meg,
és nem szívesen látott vendég. Épp azon gondolkodott, megköszöni a szíves vendéglátást, és mégiscsak megkeresi a fogadót, mikor Tika
egy jó korsó forralt bort töltött neki.
-Meséljen magáról! -kérte mosolyogva. -Oly ritkán találkozunk elfekkel.
-Talán az erős ital okozta, vagy a vendéglátói kedvessége, de Feanor lassan mégiscsak kezdett feloldódni, és mesélni.
Aznap este nagyon sokat beszélgetett a két emberrel. Mesélt a családjáról, feleségéről, hogy szeretett volna a vásárból hazavinni valami ajándékot
két kislányuknak. Beszélgettek a törpékről, és a különböző városokra gyakorolt hatásaikról. Elvenár régi dicsőségéről. Az elfek, és az emberek manufaktúráikról, és még sok ezer más dologról. Észre sem vették, hogy odakint közben lasan megvirradt, és a vihar csendes hóesésbe váltott.
-Most már ideje indulnom. -köszönt el a vendéglátóitól Feanor.
-Egy kis útravaló. -nyújtott át egy fonott kosarat Tika, amiben diós, és mákos kalács volt, egy kulacs forralt bor, és két kukoricacsuhé angyalka,
amit az asszony saját kezűleg készített a vásárra.
-Szeretném én is valamivel meghálálni a kedvességeteket.- mondta az elf. Azzal szép lassan végigjárta a házat, különös szavakat mormolva, ujjait néhol végighúzva a falakon. Az épület mintha hírtelen elevennek hatott volna. Kubanek, és Tika lelkét pedig öröm járta át.
-Mi volt ez? -kérdezte a hentes.
-Tisztító mágia. -felelte az elf. -Megtisztítja az épületeket, és jó hatással van az ott lévőkre. Még 8 órán át lesz érezhető a hatása.
-Azzal elköszönt új barátaitól. Megígérte, hogyha a városban jár mindig benéz ezentúl hozzájuk, és megígértette velük, hogy húsvétkor Kubanekék látogatják meg az Ő családját. A tavasz kezdete az elfeknél ugyanis nagyon nagy ünnep. Felvette utazóköpenyét, és már kint is termett az utcán, meglepően fürgén lépkedve a nagy hóban. Kubanek és Tika még egy darabig néztek utánna.
-Tudod -ölelte át férjét Tika. -erre a szentestére mindig is emlékezni fogok.
-Én is- mosolygott feleségére a hentes. -Én is.
